Nézze – mondtam-, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek egy füle van, fölül.

A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben.
Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes vele felszaladni akár a padlásszobába is.

De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze!

Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból a soron lévő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek.

A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt ; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma:kölcsönös vágy és megkívánás.
Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette.
Ez esetben…a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.

Vélemény, hozzászólás?