Larry és Joe átlagos házaspár volt. Egy átlagos utca átlagos házában éltek. Más átlagos családokhoz hasonlóan keményen küzdöttek a boldogulásért, s hogy gyermekeiknek mindent megadhassanak.

Még egy tekintetben átlagosnak számítottak-olykor civakodtak egymással. Szóváltásaik középpontjában az állott, hogy mi a baj a házasságukkal és ki a hibás ezért.

Egy nap aztán rendkívüli esemény történt.

-Tudod, Joe Ann – jegyezte meg Larry -, elgondolkoztam, milyen csodálatos az én fiókos szekrényem. Valahányszor benyúlok a fiókjaimba, tiszta fehérneművel tele találom őket. Köszönettel tartozom neked, amiért oly sok éve rendben tartod a holmimat.

– Mit akarsz tőlem Larry? – sandított a szemüvege fölött a férjére az asszony.

– Semmit, csak szeretném, ha tudnád,mennyire becsülöm a munkádat.

Larry nem először ragadtatta magát valami hóbortos megnyilvánulásra, így hát Jo Ann nem foglalkozott az esettel, mígnem pár nap múlva ismét furcsa eset történt.

-Köszönöm Jo Ann, hogy ebben a hónapban olyan pontosan jegyezted fel a csekkszámokat. Tizenhatból csak egyszer hibáztál, ez csúcsteljesítmény.

Jo Ann hitetlenkedve kapta fel a fejét a varrásból.

-Máskor mindig az eltévesztett sorszámok miatt zsörtölődsz. Mi szállt meg most hirtelen?

-Semmi különös, csak méltányolom az igyekezeted.

Az asszony a fejét csóválta, és folytatta a munkát. Vajon mi üthetett ebbe az emberbe?- morfondírozott magában.

Mindazonáltal másnap, amikor a fűszeresnél kiállított egy csekket, a biztonság kedvéért leellenőrizte a csekkfüzetében a számot. Egészen elcsodálkozott magán. Most meg miért izgatják ennyire ezek a vacak számok?

Próbálta elfelejteni az esetet, de Larry egyre különösebben viselkedett.

-Fölséges vacsorát főztél, drágám!- áradozott egyik este. – Értékelem az erőfeszítéseidet. Elképesztő belegondolni, hogy az évek során több, mint14000 étkezésről gondoskodtál mindannyiunk számára.

Máskor meg:

-Hű, Jo Ann, csakúgy ragyog a ház. Mennyit törhetted magad, hogy így kicsinosítsd!

Sőt:

-Köszönöm, hogy vagy nekem. Annyira élvezem a társaságodat.

Jo Ann most már igazán kezdett aggódni. Hová tűntek az epés megjegyzések, a folytonos bírálgatás?

Félelmét, hogy valami különös dolog történt a férjével, megerősíteni látszott a tizenhat éves Shelly, aki ekként panaszkodott:

-Jaj, anyu, az apu teljesen megbuggyant! Képes volt azt mondani, hogy csinos vagyok. Hiába ez a cikis szerelés, meg az arcomon a kiló malter, mégis megdicsért. Nem ismerek rá. Mi történt vele?

Akármi történt is, Larry nem akarta kiheverni. Nap nap után egyre a pozitívumokra összpontosított.

Ahogy teltek múltak a hetek, Jo Ann lassanként hozzászokott  férje fura viselkedéséhez, olykor  még egy köszönömöt is dörmögött neki válaszul. Büszkén állapította meg, hogy minden megerőltetés nélkül bírja a változásokat, ám egy nap olyasmi következett, ami végképp összezavarta.

-Hagyd ezt, drágám!- vette ki kezéből a zsíros lábast Larry.- Pihenj inkább egy kicsit, majd én elmosogatok.

(Itt hosszú, hosszú szünet következett.)

-Köszönöm, Larry, nagyon szépen köszönöm!

Jo Ann most már könnyebb léptekkel, emelt fővel járt, néha még dúdolgatott is. Korábbi búskomor hangulatai eltűntek. Kezdek úgy viselkedni, mint mostanában a férjem, gondolta.

Ezzel véget is érne a történet, ha egy alkalommal nem következik be újabb rendkívüli esemény. Ezúttal az asszony szólalt meg:

-Larry! Szeretném megköszönni, hogy annyit fáradsz értünk, és évek hosszú során át előteremtettél mindent. Azt hiszem, még soha nem mondtam, mennyire tisztellek ezért.

Bárhogy faggatta Jo Ann, a férfi soha nem árulta el, mi ösztönözte viselkedése megváltoztatására, így ez most már valószínűleg örök rejtély marad, de én nem bánom.

Én vagyok ugyanis Jo Ann.

Jo Ann Larsen