Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem, hogy megvegyem a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, és egy babát szorított a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

– Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:

– Tudod te is, nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském.

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon még itt öt percet, amíg ő elmegy szétnézni. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
Odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

– A húgom ezt a babát szerette volna legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Jézuska elhozza neki.
Azt válaszoltam, hogy talán a Jézuska tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva mondta:
– Nem, a Jézuska nem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell adnom anyukámnak, ő odaadja majd  húgocskámnak, amikor odamegy, ahol most a húgom van.
A szemei olyan szomorúak voltak,

amikor ezt mondta     

– A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, így el tudná neki vinni.
 Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

– És még azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a fényképet is, hogy soha ne felejtsen el engem.

Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.
Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

– Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?”

– Rendben – mondta. Remélem, van elég. Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy észrevette volna, majd elkezdtük a számolást. Volt elég pénz a babára, még egy kicsivel több is.

– Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.

Aztán rám nézett és hozzátette: – Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, hogy legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.          

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak.

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal korábbról, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.
Vettem egy csokor fehér rózsát, majd a ravatalozóba mentem, ahol felravatalozták a fiatalasszonyt. Ott feküdt, a koporsóban, egy szál fehér rózsa volt a kezében és egy fotó. A baba a mellkasára volt helyezve.

Sírva hagytam el a helyet, úgy éreztem, hogy az életem örökre megváltozott. Azt a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukája és a húga iránt, nehéz elképzelnem.