Volt egyszer egy ember, aki élete végéhez ért. Visszatekintett életére és különös módon az életét egy óriási sivatagnak látta – bármerre nézett, mindenütt csak homok volt.

Nézelődése közepette egyszer csak észrevette, hogy lábnyomok vannak a homokban. Töprengett, hogyan kerülhettek ide, és kié lehetnek ezek a nyomok.

Ekkor egy halk hang szólalt meg az örökkévalóságból:
– Egész életedben elkísértelek.

 Az öreg ember végig gondolta az életét. Hamarosan fel tudta idézni, hogy mikor ment jól a sora, mikor ment kevésbé jól, mikor volt boldog és elégedett, és mikor érezte magát nyomorultul. A férfi ekkor alaposabban szemügyre vette a lábnyomokat és valami nagyon furcsára lett figyelmes.

Azt vette észre, hogy ahol elégedettség és összhang  jellemezte az életét, ott két fajta lábnyom haladt egymás mellett a homokban. Nem tudta hova tenni, nem értette a dolgot. Tovább szemlélődött, valamiféle magyarázatot akart találni. 

Kicsivel később azt is észrevette, hogy ahol nehézségekkel küzdött, magányos, vagy boldogtalan volt, ott csak egy lábnyomot látott a homokban.

Iszonyú dühös lett, és hangos vádaskodásba kezdett:

– Egész életemben végig kísértél? Ezt mered mondani?Látom, hogy amikor boldog voltam és jól ment a sorom, velem voltál – mondta a teremtőnek. – Ott lépkedtél mellettem.
De hol voltál akkor, amikor boldogtalan, magányos, nyomorult és tehetetlen voltam? Hm? Na erre válaszolj! Hol voltál akkor?

Bármennyire is hegyezte a fülét, nem kapott választ. Egy darabig semmit sem hallott, ugyanis lelkének tiltakozása annyira hangos volt, hogy elnyomott minden más hangot.

Várt kicsit, abbahagyta a vádaskodást, hallgatózott. Végül meghallotta a szelíd, halk hangot:
– Akkor sem voltál egyedül, embergyerek, hidd el nekem. 

Ugyanis, amikor nehézségekkel küzdöttél, akkor az ölembe vettelek és úgy vittelek.