Két zarándokúton járó szerzetes sekély folyóhoz érkezett. A parton finom ruhába öltözött, ifjú hölgy álldogált, látnivalóan tanácstalanul, hiszen, ha belegázol a vízbe tönkreáztatja drága köntösét. Az egyik szerzetes különösebb teketóriázás nélkül a hátára kapta a leányt, átcipelte a folyón, és a túlsó parton szárazra tette.

Azután folytatták útjukat, de körülbelül egy óra múlva a társa zsörtölődni kezdett:

– Semmiképp sem helyénvaló megérinteni egy nőt; a parancsolatok tiltják, hogy fehérnéphez nyúljunk. Hogy hághattad át a rendszabályokat?

A másik férfi aki átsegítette a vízen a fiatal dámát, végül csendesen megjegyezte:

– Én már egy órája letettem a folyónál, te minek hurcolod magaddal tovább?

Zen példázat Irmgard Schloegl nyomán

Sokszor így vagyunk mi is a haragunkkal, a sértettségünkkel, hogy csak cipeljük, cipeljük magunkkal…

Mennyivel könnyebb volna, ha egyszerűen letennénk a problémáinkat?

Ha nem nyomnák mázsás súllyal a vállunkat.

Ha szabadok lehetnénk, nem kellene nap nap után ezzel kínlódnunk.

De nem olyan könnyű megszabadulnunk a sértettségünktől. Ugyanis ahhoz nemcsak mi kellünk, hanem az a személy is, aki megsértett bennünket.

Neki bocsánatot kell kérnie, azért, hogy utat nyisson a megbocsátásnak.

De miért van az, hogy a bocsánatkérés után sem történik megbocsátás?

Bizonyos esetekben az, aki sértve érzi magát benne akar maradni a sértettségében.

Azért, mert sértettsége okán ítélkezhet, igazságot szolgáltathat, netalántán büntetheti a másikat. Mert azt akarja, hogy a másik is érezze át pontosan azt a fájdalmat, amit okozott.

Legyen neki is pontosan olyan rossz, olyan nehéz, olyan fájdalmas.

 

Vélemény, hozzászólás?

Telefon:+3620 9 426-991

Elérhetõségek