NŐ: Arról beszélek, hogy te tulajdonképpen sose voltál mellettem. Azt képzeltük, egymást szeretjük, pedig csak az emlékeinket dédelgettük és álmodoztunk a jövőről.
FÉRFI: Ebben a pillanatban – itt és most – tudom, hogy szeretlek.
NŐ: Ebben a pillanatban – itt és most – én is tudom, hogy szeretlek. Mert besüt az ablakon a nap. Mert tetszik a ruhád színe. Mert széles vállad, erős karod van. Ebben a pillanatban szeretlek a szomorú szemedért, a csókjaid emlékéért, a testedért. Szeretlek a lágy lelkedért, az okosságodért, az ölelésedért. De ez nem elég.
FÉRFI: Gyermek vagy, ártatlan kisgyermek. Nem akarlak elhagyni, nem maradhatsz egyedül. Bántani fognak, magadra maradsz. Nem vagy már fiatal, és ki tudja mit akarnak tőled azok a férfiak, akik körülötted ólálkodnak. Én feleségül akarlak venni, melletted leszek mindig, ha szükséged van rám. Bizonytalan vagy és félsz; csalódtál. Férfi kell melléd, aki megóv minden fájdalomtól. Ne küldj el, szükséged van rám, én vagyok talán az utolsó lehetőség az életedben.
NŐ: Elhagylak, mert nem értesz meg. Mert nem tudod ki vagyok. Elhagylak, mert nem akarok tovább alakoskodni. Elhagylak, mert úgy akarok élni, ahogy élnem kell. A magam törvényei szerint. Elhagylak, mert felelős vagyok az életemért. Hiányozni fogsz. Hiányozni fog a melegséged, az ölelésed, az, hogy vársz, amikor hazajövök. És sok minden más. Sírva foglak kérni, hogy gyere vissza. De ne tedd! Nem akarom, hogy a mentsváram légy; az önbecsülésem, a büszkeségem tiltakozik ellene.
Ez a részlet Liv Ullmann Választások című könyvéből való. Szeretettel ajánlom.
